Kovács József egyszemélyes műkertvárosi műhelyének leglátványosabb része a kész munkák raktára. Itt számtalan különféle szőrme, bőrfajta megtalálható. A falakon, polcokon vaddisznó-, marha-, kecske-, birka-, rackajuh-, farkas-, őz-, strucc-, muflon-, kígyó-, láma-, de még tigrisbőr is sorjázik. Utóbbi a szomszédos vadaskertből került a tímárhoz. Kakukktojásként egy bivaly hófehér koponyája is lóg a falon. A jószág egy vándorcirkusszal járt a városban, de kimúlt. Ma már trófeája, bőre is a bőrraktár látványosságait gazdagítja.
– A mi szakmánk egyik alapja a bőrismeret. Ahány bőr, annyiféle eljárás létezik a cserzésre, kikészítésre.

– A kiindulás ugyanaz: nyersen le kell tisztítani bőrt. Ezután típusa válogatja, hogy melyik milyen cserző oldatba kerül. Előbb a vízben oldható fehérjéket, majd a savban oldhatókat kell kiáztatni a bőrből. A cserzés után jön a szárítás, puhítás, vagyis a bőr kikészítése.
Régen természetes színező- és cserzőszereket, például a műkerti makkfák alól gyűjtött gubacsot, cserszömörcét alkalmaztak a bőrök cserzéséhez. Az így készült bőröknek nagyobb volt a teherbíró­képessége, mint a mostani mesterséges cserzőanyagokkal kezelteknek. Kovács József a régi és az új eljárásokat is jól ismeri. Volt kitől tanulnia. Édesapja, nagyapja, de még annak a nagyapja is tímár volt a városban.
– Az 1900-as évek elején 38 tímár működött Kecskeméten, köztük az én őseim. A nagyapám generációja szőrmét nem, kizárólag szőrtelen bőrt készített, termékeit iparosok, szíjgyártók, cipészek, csizmadiák vásárolták, majd készítettek belőle bőrárut. Az a baj, hogy ma már nincs a környéken se tímár, se szűcsmester, de bőrműves vagy lószerszám­készítő is csak mutatóba.

Kovács József édesapja, Kovács Lajos 1947-ben tett mestervizsgát, Újpesten. Vizsgáztatója rá is kérdezett, hogy nem a kecskeméti Kovács tímár fia? Lajos édesapja, id. Kovács József ugyanis dolgozott Újpesten, a Wolfner-bőrgyárban, az 1910-es években. Harminc év múltán, fia munkáján is meglátszott a bőrös család hozzáértése. A legifjabb Kovács tímár már Kunszentmártonban vizsgázott, így lett hivatalosan is szaksegítsége édesanyjának, aki a férje halála után özvegyi jogon vitte tovább a családi vállalkozást. Kovács Lajosné Emília a fia segítségével lett Aranykoszorús tímármester a városban.
- Én bőrrel, szőrmével is dolgozom, de gyakran hiába, mert nincs, aki készterméket állítana elő belőle. A kész bőrből időnként magam készítek nadrágszíjat, nyakörvet, ácstáskát, lószerszámnak való szíjakat, sámándobbőröket. Finom báránybőrt egyszer-egyszer csecsemők alá visznek, gyerekágyba, babakocsiba. Úgy tartják, a bárányszőr nyugtatóan hat a babákra. Jómagam tapasztalom, hogy ez a felnőttekre is igaz.
A kisiparos műhelyében sorakozó gépek is beillenek ipar­történeti érdekességeknek. Például a kaszagép, ami magyar találmány, az 1930-as évekből. Hupukának is nevezték, ezzel húsolták, puhították a kész bőrt. Van még itt falckés, vasaló- és kefélőgép is. A vizes műhelyben cserzőkádak sorakoznak, bennük timsók, sók és szerves savak keveréke konzerválja a bőröket. A nedves cserzési folyamat alkalmas időben két hét alatt is végbemegy. A bőröket a mester egyenként megjelöli – monogramokkal, számokkal –, hogy a kikészítés végeztével beazonosítható legyen, melyik kié.
Innen a száraz műhelybe kerül az alapanyag, ahol az utómunkálatok következnek. Ilyen például a zsírozás, körülvágás, puhítás, amely nagy szaktudást igényel. Az utolsó munkafázis a cserzett bőrök hozzáértő szárítása.

Jellemzően lovasok, fogathajtók, vadászok fordulnak meg nálam, készíttetik ki a jószágok vagy az elejtett vadak bőrét. Kétszáz éve mindenki kocsin, fogaton járt, így minden településen több szolgáltató kisiparos működött. Ma már az egész országban nincs egy tucatnál több szíjgyártó, tímárból alig négy-öt. A kész lószerszámokat, nyergeket behozzák külföldről, amiknek az alapanyaga inkább műanyag, mint valódi bőr, és nem kézzel, hanem gyári gépsorokon készül. Sajnálatos, hogy a magyar bőrgyárak is megszűntek. Szokták tőlem kérdezni, megéri-e kézműves terméket készíteni? Nem igazán, de a kézművesség nem is erről szól. Az igazi mester­ember nem a beleölt munkaórát számolgatja, neki ennél lényegesebb, hogy egyedi, tartós, a hozzáértését megörökítő munkát adjon ki a keze alól. A bőrkészítőnek annyival nehezebb a dolga, hogy bizonytalan, mikor kap megrendelést, bizonytalan, mikor fizet a kuncsaft a kikészített bőrért.